Harcom Mein Kampf Adolf Hitler

Harcom

ADOLF HITLER

Keleti tájékozódás vagy keleti politika

Két körülmény késztet arra, hogy Németországnak Oroszországhoz való viszonyát különös vizsgálatom tárgyává tegyem:
1. Az általános német külpolitika legfontosabb kérdésérõl van szó.
2. Ez a kérdés egyben a fiatal nemzetiszocialista mozgalom próbaköve, hogy világos-e gondolkodása és cselekvése helyes-e.
A népi állam külpolitikájának az a feladata, hogy az állam keretébe szervezett faj számára az élet lehetõségét biztosítsa, és ehhez képest a nép számának szaporodása, másrészt területének és termõföldjének nagysága és jósága között egészséges és természetes viszonyt teremtsen.
Ez a viszony csak akkor egészséges, ha a nép ellátását saját területén, saját termõföldje által biztosítja. Minden más állapot, még ha évszázadokig, sõt évezredekig tart is, egészségtelen; elõbb-utóbb az illetõ nép károsodásához, sõt mi több, pusztulásához vezet.
Egy nép létének függetlenségét csak megfelelõ nagyságú terület tudja e földön biztosítani.
Emellett a szükséges területi nagyságot nem kizárólag a jelen követelményei tekintetébõl kell megítélnünk, sõt még csak nem is a föld hozamának a nép számához viszonyított aránya alapján, mert mint már az elsõ kötetben, a "A háborús propaganda" címû fejezetben is kifejtettem, egy állam területének mint termõterületnek jelentõségéhez egy másik, a hadászati kérdés is járul. Ha a nép az ellátásához szükséges területi nagyságot, mint olyat biztosította is a maga számára, még mindig gondolni kell a terület megtartására is. Ez utóbbi pedig az államhatalom politikai erejében gyökerezik, amely viszont nem kis mértékben katonaföldrajzi szempontoktól függ.
Tisztán területi szempontból tekintve a dolgot, a Német Birodalom területi nagysága teljesen eltörpül az ún. világhatalmakéval szemben. E tételem megdöntése szempontjából ne hivatkozzék senki Angliára, mert hiszen az angol anyaország kétségtelenül csak fõvárosa annak a Brit Világbirodalomnak, amely az egész földkerekség egynegyed részét vallhatja sajátjának. Óriási kiterjedésû államok emellett az Amerikai Egyesült Államok, továbbá Oroszország és Kína. Hatalmas területi komplexumok ezek, amelyek területe részben több mint tízszeresét teszi ki a mai Német Birodalom területének. Magát Franciaországot is ezek közé az államok közé kell számítanunk. Nemcsak arra kell gondolnunk, hogy egyre nagyobb mértékben egészíti ki hadseregét a színes emberanyagból, hanem arra is, hogy ebben az országban az elnégeresedési folyamat olyan rohamléptekkel halad elõre, hogy lassanként egy afrikai állam európai földön való kialakulásáról lehet beszélni. A mai Franciaország gyarmati politikáját nem lehet összehasonlítani az egykori Németország gyarmati politikájával. Ha Franciaország fejlõdése a mai keretek között még háromszáz évig tartana, akkor a legutolsó frank vérmaradvány is kiveszne ebbõl az Európa-afrikai anyaországból. Ehelyett hatalmas település keletkeznék, a Rajnától le egészen a Kongóig, amelyet a folytonos vérkeveredés következtében elõálló alacsonyabb rendû faj népesítene be.
Ma a földön a hatalmak egész sorát láthatjuk, amelyek nagyrészt nemcsak népességük számával haladják meg német népünk erejét, de amelyek mindenekelõtt területük nagyságában találják meg politikai hatalmi állásuk támaszát. Még sohasem volt a Német Birodalomnak a többi számottevõ világhatalomhoz viszonyítva a területi kiterjedés és lélekszám közötti viszonya olyan kedvezõtlen, mint történelmünk elsõ órájában, kétezer esztendõvel ezelõtt és ma. Annak idején fiatal népként rohammal törtünk be szétesõfélben levõ államalakulatok e világába, magunk is közremûködtünk ezek leghatalmasabbikának, Rómának lerombolásában. Ma az alakulófélben lévõ államhatalmak világában találjuk magunkat, és abban saját birodalmunk egyre többet veszít jelentõségébõl.
Szükségünk van arra, hogy ezt a keserû valóságot ma ridegen szemünk elõtt tartsuk. Szükséges, hogy a Német Birodalmat lélekszáma és területi kiterjedése tekintetében a többi államhoz hasonlítsuk, és ez irányú fejlõdését évszázadokon keresztül kövessük. Meg vagyok gyõzõdve arról, hogy mindenki, aki ezt teszi, megdöbbenve fog ráeszmélni arra a tényre, hogy Németország többé nem világhatalom, tekintet nélkül arra, hogy katonailag erõse vagy gyenge.
Ha a nemzetiszocialista mozgalom valóban nagy küldetésének tudatában, népünket a történelem számára meg akarja tartani, akkor az a kötelessége, hogy áthatva saját helyzetének felismerésétõl és fájdalmas voltától, számító céltudatossággal vegye fel a harcot azzal a zsarnoksággal és tehetetlenséggel, amely eddig a német népet külpolitikai útján kísérte. Kíméletlenül, a "hagyományokra" és elõítéletekre való tekintet nélkül, bátran, egy táborba toborzott népünk erejével el kell indulnia azon az úton, amely létünk szükségességébõl új területekre és új földre vezérli ezt a népet, és egyben megmenti attól a veszedelemtõl, hogy elpusztuljon, vagy pedig rabszolga módjára másokat szolgáljon.
A nemzetiszocialista mozgalomnak meg kell kísérelnie, hogy lélekszámunk és területünk közötti áldatlan viszonyt ez utóbbit csak úgy tekintve tápláló forrásnak, mint hatalompolitikai támaszpontnak éppúgy kiküszöbölje, mint az ellentmondást történelmi múltunk és a már-már kilátástalanságba hajló jelenlegi elesettségünk között.
Ha az eddigi német külpolitikát céltalannak és tehetetlennek jelzem, akkor e megállapításom legjobb bizonyítéka abban a körülményben rejlik, hogy ez a politika teljes mértékben csütörtököt mondott. Ha népünk szellemileg alacsonyrendû és gyáva lett volna, e földi harcnak az eredménye akkor sem lehetne siralmasabb, mint a mostani.
Ha így vizsgáljuk népünk ezeréves történelmét, ha elképzeljük a háborúk sokaságát, azok eredményét, akkor megállapíthatjuk, hogy ebbõl a vértengerbõl csak három olyan jelenség született, amelyet ma világos külpolitika gyümölcsének nevezhetünk, és ami általában politikai haladást jelent.
Elõször az õsbajorok által keresztülvitt Ostmark település;
másodszor az Elbától keletre esõ területek megszerzése és betelepítése;
harmadszor a Hohenzollernek által megszervezett brandenburgi porosz állam, mint az új birodalom mintaképe. Nagy tanulság ez a jövõ számára!
Mi, nemzetiszocialisták sohasem merülhetünk el mai polgári világunk "hurrázó hazafiságában". Különösképpen veszélyes lenne a háború elõtti fejlõdést irányadónak tekintenünk. A 19. század egész történelmi idõszakának vezetõi magatartásával ellentétben mi ismét minden külpolitikai gondolkodásnak csak azt a legfelsõbb szempontját képzelhetjük, amely szerint: a területet a lélekszámmal kell összhangba hoznunk. Igen. Mi a múltból csak azt tanulhatjuk, hogy politikai tevékenységünket kettõs irányban kell folytatnunk. Külpolitikánk célja terület és termõföld szerzése, belpolitikánké pedig szilárd és egységes világnézeten nyugvó állam megteremtése.
Röviden még arra a kérdésre óhajtok kitérni, hogy a terület és termõföld iránti követelés mennyiben jogos erkölcsi tekintetben.
Erre különösen azért van szükség, mert sajnos az ún. népi körökben is szerepelnek minden hájjal megkent elemek, akik azon fáradoznak, hogy a német népnek külpolitikai tevékenysége és céljaként az 1918. évi igazságtalanság jóvátételét jelöljék meg. Egyben szükségesnek tartják, hogy ezentúl az egész világot keblünkre öleljük népi testvériségben és együttérzésben.
Mindenek elõtt a következõket kell megjegyeznünk. Az 1914 elõtti határok visszaállításának követelése oly nagymérvû politikai esztelenség, hogy azt már-már merényletnek tekinthetjük. A birodalom 1914. évi határai teljesen ésszerûtlenek voltak, mert azok a valóságban arra sem voltak alkalmasak, hogy egybefoglalják a német nemzetiségû embereket, másrészt a katonai földrajzi célszerûség követelményeinek sem feleltek meg. Azok nem meggondolt politikai tevékenység eredményei voltak, hanem egy semmiféle tekintetben sem kiegyensúlyozott politikai mérkõzés pillanatnyi határai, és részben a véletlen mûvei.
Ugyanezen a jogcímen, sõt még jogosabban a német történelem egy másik evet is kiválaszthatnánk, hogy az akkori viszonyok helyreállításában lássuk a külpolitikai tevékenység célját. A fentebb jelzett követelmény teljesen megfelel a mi polgári világunk gondolkodásmódjának, amely ezen a téren sem tud a jövõ számára politikai gondolatokat maga elé tûzni, hanem sokkal inkább a múltban, éspedig a legközelebbi múltban él, mert hiszen még visszafelé is csak saját koráig tekint.
Nekünk, nemzetiszocialistáknak, tántoríthatatlanul ki kell tartanunk külpolitikai céljaink mellett, amelyek pedig azt követelik, hogy biztosítsuk a földön a német nép számára az õt megilletõ területet és termõföldet. Ha kell, véráldozattal is biztosítanunk kell azt a földet, amelyen majdan parasztnemzedékek egészséges fiakat nevelnek fel, amely föld megadja majd a felmenést a mai nemzedék áldozatáért, és helyeselni fogja azoknak a felelõs államférfiaknak a politikaját, akiket a jelen talán elítél.
A legerélyesebben fel kell lépnem e tekintetben azok ellen a népies íródeákok ellen, akik az ilyen területszerzésben "szent emberi jogok megsértését" vélik felfedezni, és ellene firkálnak. Az ember sohasem tudhatja, hogy ki áll ilyen fickók háta mögött.
Az államhatárokat az emberek teremtik és az emberek változtatják meg. Tény az, ha egy népnek sikerült aránytalanul nagy területre szert tennie, az még nem kötelez senkit sem arra, hogy azt megváltoztathatatlannak ismerje el. Ez legfeljebb a hódítók erejét és a tûrök gyöngeségét bizonyítja.
Miként egykor az a terület, amelyen ma állunk, nem az égbõl pottyant õseink ölébe, hanem életük és vérük kockáztatásával kellett azt kiharcolniuk, éppen úgy a népünk létkérdését jelentõ újabb földterületeket sem a népi kegy fogja kiutalni, hanem csak a gyõzelmes kard ereje.
Mi, nemzetiszocialisták, tovább kell, hogy menjünk. Meg kell gondolnunk, hogy újabb területre és termõföldre való jogunk kötelességgé válhat abban a percben, mihelyt a területi nagyobbodás hiánya egy nagy népet halálra ítél.
A mondottak alapján mi, nemzetiszocialisták, a háború elõtti kultúrpolitikai vonalvezetést teljes mértékben elvetjük. Ott folytatjuk, ahol õseink hatszáz évvel ezelõtt abbahagyták. Mi megállást parancsolunk az örökös germán vándorlásnak Európa déli és nyugati részei felé és kelet felé tekintünk. Lezárjuk végül a háború elõtti idõszak gyarmati és kereskedelmi politikáját, és rátérünk a jövõ földbirtok politikájára.
Ha Európában új területrõl és új termõföldrõl beszélünk, akkor csak Oroszország és az azt környezõ államok felé tekinthetünk.
E téren maga a sors mutat irányt. Mialatt ugyanis Oroszország a bolsevizmus hatalmába került, megfosztotta az orosz népet attól az értelmiségtõl, amely eddigi állami létét megteremtette és biztosította. Nem szabad elfelednünk, hogy az orosz államalakulat szervezete nem az oroszországi szlávság állampolitikai képességét dicséri, hanem az sokkal inkább a germán elem államalkotó mûködésének nagyszerû példája volt. A földnek sok hatalmas birodalma alakult ki hasonló módon. Alacsonyabb rendû népek, élükön germán szervezõkkel és vezetõkkel, nem egyszer lettek hatalmas államokká, és mindaddig fennmaradtak, amíg ez az államalkotó elem vezetõ szerepét megtartotta.
Oroszország már századok óta emésztette belsõ rétegeinek ezt a germán magvát, amely ma úgyszólván teljesen kiirtottnak és megsemmisítettnek tekinthetõ. Helyét a zsidó foglalta el. Amennyire lehetetlen, hogy az orosz nép saját erejébõl e zsidó jármot lerázza, éppen annyira lehetetlen viszont, hogy a zsidó ezt a hatalmas birodalmat hosszabb idõn keresztül uralma alatt tartsa. A zsidó nem szervezõ elem, hanem ellenkezõleg, a rombolás megszemélyesítõje. Ez a keleti óriási birodalom megérett az összeomlásra. Oroszország zsidó uralmának vége egyben Oroszországnak mint államnak is a végét jelenti. A sors bennünket arra választott ki, hogy szemtanúi legyünk olyan katasztrófának, amely a népi fajelmélet helyességének leghatalmasabb bizonyítéka.
A nemzetiszocialista mozgalom hivatása az, hogy népünket erre a politikai belátásra késztesse, hogy jövõ célkitûzését ne a nagysándori hódítás csalóka délibábjában, hanem a német eke szívós és kitartó munkájában lássa, amelynek számára a kard csak a földet biztosítja.
Az csak természetes, hogy a zsidóság ilyen politikával szemben a legélesebb ellenállást fejti ki. E tevékenységnek a zsidóságra kiható jelentõségét jobban érzi maga a zsidóság, mint bárki más. Épp ez a tény meggyõzhetne minden valóban nemzeti érzelmû férfit egy ilyen új irányzat helyességérõl. Sajnos, éppen az ellenkezõje a helyzet. Nemcsak a német nemzeti, hanem "népi" körökben is heves ellenállást fejtenek ki az ilyen nézettel szemben, és mint mindig, egy-egy nagy tekintélyre hivatkoznak. Bismarck szellemét idézik, hogy fedezzék az olyan politikát, amely épp oly esztelen, mint lehetetlen, és egyben a német népre a legnagyobb mértékben káros. Azt hajtogatják, hogy egykor Bismarck maga is nagy súlyt helyezett az Oroszországgal való szívélyes viszonyra. Ez valóban igaz. Megfeledkeznek azonban arról, hogy õ éppen olyan nagy súlyt helyezett az Itáliával való barátságra is. Sõt éppen ez a Bismarck Itáliával kötött szövetséget, hogy Ausztriát annál könnyebben elintézhesse. Miért nem folytatják azt a politikát most is? Azt mondjak, azért, mert a mai Itália nem azonos az akkorival. Helyes, De akkor mélyen tisztelt uraim, engedjék meg az ellenvetést, hogy a mai Oroszország sem a régi Oroszország. Bismarck sohasem gondolt arra, hogy egy politikai utat örökre kitûzzön. Sokkal inkább mestere volt õ a pillanatnyi helyzeteknek, semhogy magát annyira lekötötte volna. A kérdés tehát nem az, hogy Bismarck mit tett akkor, hanem sokkal inkább az, hogy mit tenne ma? És erre a kérdésre könnyebben válaszolhatunk. Sohasem kötné magát politikai bölcsességével olyan államhoz, amelyet halálra ítéltek.
A jelenlegi, felsõ germán rétegétõl megfosztott Oroszország, még eltekintve új urainak világnézetétõl is, nem szövetségese a német nemzet szabadságharcának. Tisztán katonai szempontból Németország és Oroszország Nyugateurópa elleni, valószínûleg azonban az egész világ elleni háborúja esetén a viszonyok katasztrofálisak lennének. A harc nem orosz, hanem német földön folyna anélkül, hogy Oroszország csak legkisebb támogatásban is részesítené Németországot. Ne tegye senki azt az ellenvetést, hogy az Oroszországgal való szövetségnek nem föltétlen kell háborús célt szolgálnia, és ha igen, azt alaposan elõ lehetne készíteni. Nem. Olyan szövetség, amelynek célja nem háborús, esztelen és értéktelen. Szövetségeket az ember harcra köt. Így az Oroszországgal megkötendõ szövetséggel a jövõ háború körvonalai bontakoznának ki.
Kimenetele Németország pusztulását jelentené. Ehhez járul még a következõ. Oroszország mai zsidó urai a legtávolabbról sem gondolnak arra, hogy becsületes értelemben vett szövetséget kössenek, és azt be is tartsák. Nem szabad elfelejtenünk ugyanis azt, hogy a mai Oroszország vezetõi véres kezû közönséges gonosztevõk, hogy azok az emberiség salakjából kerültek ki, akik a viszonyok teremtette tragikus órában egy nagy államot kerítettek hatalmukba, a vezetõ értelmiséget vad vérszomjassággal kiirtották, és idestova tíz esztendeje a legszörnyûbb rémuralmat teremtették meg. Ne felejtsük el, hogy a hatalom mai birtokosai olyan népfajhoz tartoznak, amelyben az állati kegyetlenség megfoghatatlan hazugsággal párosul, és amely faj ma sokkal inkább, mint valaha, elhivatottnak érzi magát arra, hogy az egész világot uralma alá hajtsa. Ne feledjük el, hogy ez a nemzetközi zsidó, amely ma Oroszországon teljes mértékben uralkodik, Németországban nem szövetségest, de egy Oroszországhoz hasonló sorsra ítélt államot lát. Az ember azonban nem köt szövetséget olyan társsal, akinek egyetlen érdeke a másik megsemmisítése. Mindenekelõtt pedig nem köt az ember szövetséget olyan emberekkel, akik elõtt a szerzõdés szentsége ismeretlen, akik nem a becsület és tisztesség képviselõjeként élnek a világon, hanem a hazugság, a csalás és a rablás nagymesterei. Ha az ember azt hiszi, hogy élõsdiekkel szerzõdéses viszonyra léphet, akkor hasonló ahhoz a fához, amely saját érdekében a fagyönggyel szövetkezik.
Másodszor az a veszedelem, amely Oroszországot egykor leterítette, Németország kapui elõtt áll. Csak a polgári együgyûek hada képes elképzelni azt, hogy Oroszországból számûzték a bolsevizmust. A maga felületes gondolkodásmódjával el sem tudja képzelni, hogy ebben az esetben egy fejlõdési folyamatról, a zsidó nép világuralmi törekvésérõl van szó, amely éppen annyira természetes, mint az angolszász ösztöne, amely arra készteti õt, hogy a földet uralma alá hajtsa. Miként az angolszász ezt az utat a maga módja szerint járja, és a harcot saját fegyvereivel harcolja meg, éppen úgy a zsidó is a maga útján jár, beférkõzik a népek közé, aláaknázza azokat, és harcol saját fegyvereivel, a hazugsággal és rágalmazással, a méregpohárral és a robbantás szellemével mindaddig, míg ki nem irtotta a gyûlölt ellenséget. Az orosz bolsevizmusban mi a zsidó világuralmi törekvések 20. századbeli megnyilatkozását látjuk, éppen úgy, mint ahogy az más korszakokban más, rokon folyamatok segítségével, de ugyanezen cél felé törekedett. E törekvés egyéniségében gyökerezik. Törekvését pedig önszántából sohasem fogja feladni. Vagy rajta kívül fekvõ erõk fogják visszaszorítani, vagy csak saját kihalása fogja világuralmi törekvéseit derékba törni. A népek tehetetlensége, kimúlásuk vérük tisztaságának a függvénye. Vére tisztaságára a zsidó jobban vigyáz, mint a világ bármely más népe. Éppen ezért addig járja végzetes útját, amíg egy olyan ellentétes erõre bukkan, amely hatalmas birkózásban az egek ezen ostromlóját ismét a pokolba taszítja.
A zsidó világbolsevizmus elleni harc Szovjetoroszországgal szemben tiszta állásfoglalást követel. Az ördög ellen nem lehet Belzebubbal szövetkezni. Ha még fajvédõ körök is lelkesednek Oroszország szövetségéért, akkor ezek nézzenek csak körül Németországban, és látni fogják, hogy kik támogatják kezdeményezésüket. Vagy talán ezek a körök újabban a német népre nézve áldásosnak tartanak olyan tárgyalásokat, amelyeket a marxista sajtó támogat és üdvözöl? Mióta harcolnak a fajvédõk olyan fegyverrel, aminõt maguk a zsidók is pajzsként tartanak maguk elé? Nyíltan bevallom, hogy én már a háború elõtti idõben helyesnek tartottam volna, ha Németország lemond a gyarmatpolitikáról, elveti a kereskedelem, és hadiflotta terveit, és Anglia szövetségében Oroszország ellen szállt volna hadba, véget vetve ezzel gyönge világpolitikájának, és ehelyett az európai területszerzés politikáját követte volna.
Sohasem felejtem el azt az állandó fenyegetõzést, amelyet az akkori pánszláv Oroszország Németország felé lövellt. Nem felejtem el az állandó próbamozgósításokat, amelyeknek egyetlen célja Németország kihívása volt. Nem tudom elfelejteni Oroszország közvéleményének hangját, amely már a háború elõtt is gyûlöletes kifakadásokra ragadtatta magát népünk és birodalmunk ellen. Nem tudom elfelejteni az orosz sajtót, amely mindig inkább Franciaországért lelkesedett.
Mindennek ellenére a háború elõtt meg volt egy másik út lehetõsége is. Oroszország támogatásával is felléphettünk volna Anglia ellen. Ma más a helyzet. Ha az ország a háború elõtt a legkülönbözõbb érzelmi momentumokat kikapcsolva Oroszországgal szövetkezhetett volna, ez ma már nem történhet meg. A világ órájának mutatója azóta haladt, és erõteljes kongással jelzi azt az órát, amelyben népünk sorsának jobbra vagy balra kell fordulnia. Ha a nemzetiszocialista mozgalomnak az értelem lesz egyedüli irányítója, akkor az 1918i katasztrófa még népünk jövõje szempontjából hatalmas áldást jelenthet. Ebbõl az összeomlásból népünk politikai végrendelete alakulhat ki, amely politikai végrendeletnek a német nép tevékenysége számára értelemszerûen a következõképpen kell hangzania.
Ne tûrjétek Európában két szárazföldi hatalom keletkezését. A német határokon egy második katonai hatalom megteremtésének minden kísérletében, még ha ez csak egy katonai hatalomra alkalmas állam kialakulásában is jelentkezik, Németország elleni támadást lássatok, és ne csak jogotoknak, hanem kötelességeteknek is tartsátok minden eszközzel, sõt fegyveres erõvel is megakadályozni ilyen állam keletkezését, illetve elõidézni a már kialakult állam bomlását. Gondoljatok arra, hogy népünk erejét nem a gyarmatokban, hanem országa európai földjében találja meg. Soha se tartsátok az államot biztonságosnak, ha az nem biztosíthat népünk minden tagja számára egy darab termõföldet. Ne feledjétek el, hogy a világon a legszentebb jog a saját maga által megmûvelni szándékolt földhöz való jog, és a legszentebb áldozat az e földért kiontott vér.
Nem akarom befejezni e gondolatsort anélkül, hogy ne mutassak rá arra a szövetségkötési lehetõségre, amely ma egyedül adódik számunkra Európában. Már az elõzõ fejezetben utaltam Angliára és Itáliára, mint azokra az államokra, amelyekkel a szorosabb viszony feltétlenül értékes és eredményes lenne. E helyütt röviden az ilyen szövetség katonai jellegével óhajtok foglalkozni.
Ilyen szövetség megkötésének katonai következménye éppen az ellenkezõje lenne az Oroszországgal való szövetségnek. Mindenekelõtt fontos körülmény az a tény, hogy az Anglia és Itália felé való tájékozódás egymagában még nem jelent háborús veszélyt. Franciaország mint az egyetlen hatalom, amely ez ellen a szövetség ellen számba jöhetne, nem lenne abban a helyzetben, hogy fellépjen ellene. Ezzel azonban Németország számára lehetõvé válnék, hogy teljes nyugalomban megtegye azokat az elõkészületeket, amelyek az ilyen együttmûködés következtében a Franciaországgal való leszámolást biztosítanák. Ilyen szövetség jelentõsége éppen abban rejlik, hogy Németország nem kerül azonnal ellenséges támadás pergõtûzébe, hanem összetöri az Antantot, annyi szerencsétlenségünk kútforrását, amely most önmagát oszlatná föl és elkülönítené Franciaországot, népünk halálos ellenségét. Ha ennek eredménye elsõsorban csak erkölcsi is, alkalmas lenne arra, hogy Németországnak a mozgási szabadság eddig alig elképzelt mértékét biztosítsa. ^ helyzet kulcsa az új európai angol-német-olasz szövetség kezében lenne, és em Franciaországéban.
Kétségtelenül nagy nehézségei vannak az ilyen szövetségkötésnek. De kérdem én, az Antant megalakítása kevésbé volt nehéz? Ha VII. Edward királynak sikerült, éspedig szinte a birodalma természetes érdekei ellenére, akkor nekünk is kell és fog sikerülni, hogyha az ilyen fejlõdés szükségét megértjük és átérezzük, és okos önuralommal aszerint határozzuk meg tevékenységünk útját. Nem nyugati és nem keleti orientációt kell a mi külpolitikánknak vallania, hanem keleti politikát kell csinálnia német népünk földszükségletének kielégítése érdekében. Minthogy azon)an ehhez erõre van szükség és népünk halálos ellensége, Franciaország bennünket könyörtelenül fojtogat, erõnket rabolja, minden áldozatot meg kell hoznunk, amely alkalmas lehet arra, hogy a francia egyeduralmi törekvések pusztulását elõmozdítsa. Nekünk minden olyan hatalom természetes szövetségesünk, amely hozzánk hasonló módon Franciaország uralmi vágyát elviselhetetlennek tartja. Nem szabad nehézségeket ismernünk az ilyen hatalmakhoz vezetõ utak tekintetében, és semmi áldozat sem tûnhet fel lehetetlennek, ha végsõ eredményben legádázabb ellenségünk leverésének lehetõségét biztosítja. Bízzuk csak nyugodtan az idõre mai apróbb sebeinket, ha a nagyobbakat kiégetjük és meggyógyítjuk.

Index

HOME