Harcom Mein Kampf Adolf Hitler

Harcom

ADOLF HITLER

A szakszervezeti kérdés

Mozgalmunk gyors növekedése 1922-ben arra késztetett, hogy állást foglaljak olyan kérdésben, amely még ma sincs teljes mértékben megoldva.
Azoknak a módozatoknak tanulmányozása közben, amelyekkel legkönnyebben lehet a tömeg szívéhez férkõzni, minduntalan abba az ellenvetésbe ütközünk, hogy a munkás mindaddig nem tartozik teljesen hozzánk, amíg hivatásbeli és gazdasági téren érdekképviselete kizárólag más szellemûek kezében van, és azok politikai szervezetén nyugszik.
Ennek az ellenvetésnek természetesen sok alapja volt. Minden munkásnak, aki valamely üzemben dolgozott, az általános meggyõzõdés szerint valamely szakszervezet tagjának kellett lennie. Egyrészt úgy látszott, hogy hivatásszerû igényeit csak így tudja megvédeni, másrészt az üzemben való helyzete is tartósan csak úgy volt elképzelhetõ, ha szakszervezeti tag. A munkásság legnagyobb része szakszervezeti kötelékben állott. A szakszervezetek folytatták a bérharcot, és kötötték azokat a bérmegállapodásokat, amelyek a munkásoknak bizonyos jövedelmet biztosítottak. Ezeknek a harcoknak gyümölcsét kétségtelenül az üzem összes munkásai élvezték, és éppen ezért a tisztességes emberek összeütközésbe kellett hogy kerüljenek saját lelkiismeretükkel akkor, amikor a szakszervezetek által kiharcolt bért zsebre vágták, de maguk abban a harcban nem vettek részt.
Az átlag polgári vállalkozókkal ilyen kérdésekrõl nehezen lehetett beszélni. Nem értették meg (vagy nem akarták megérteni) a kérdésnek sem anyagi, sem erkölcsi részét. Emellett képzelt egyéni gazdasági érdekük védelmében már eleve I; tiltakoztak a nekik alárendelt munkaerõk minden szervezetszerû összefogása ellen, úgy hogy már emiatt sem tudtak elfogulatlanul állást foglalni ebben a kérdésben. Éppen ezért szükséges, hogy az ember a kívülállókhoz forduljon, azokhoz, akik nem állanak olyan befolyás alatt, hogy a fáktól ne lássák az erdõt. Ezek között az ember sokkal könnyebben fog azokra találni, akik megértenek olyan kérdést, amely a mi jelenlegi és jövõ életünk legfontosabb feladatai közé tartozik.
Már az elsõ kötetben kifejtettem véleményem a szakszervezetek lényege, célja és szükségszerûsége felõl. Már ott azt az álláspontot foglaltam el, hogy mindaddig, amíg akár állami intézkedések (amelyek leggyakrabban meddõk), akár általános nevelés útján a munkaadóknak a munkavállalókkal szembeni álláspontja meg nem változik, ez utóbbiak számára nem marad más út, mint az, amelyen a gazdasági életben érdekeit egyenrangú tárgyalófélként saját jogára való hivatkozással maga védi meg. Hangsúlyozom, hogy ennek felismerése az egész népközösség érdeke, mert ezáltal következményeiben a közre súlyos kárt jelentõ szociális igazságtalanságok küszöbölhetõk ki.
Leszögeztem azt az álláspontomat is, hogy ennek a szükségszerûsége mindaddig fennáll, amíg a munkaadók között olyan emberek vannak, akikbõl hiányzik a legkisebb megértés a szociális kötelességekkel, sõt nem egyszer a legkezdetlegesebb emberi joggal szemben. Mindezekbõl arra a következtetésre jutottam, hogy ha ily önvédelemre szükség van, akkor annak alapja csak a munkavállalóknak szakszervezeti alapon nyugvó egyesülése lehet.
Felfogásom 1920-ban sem változott. Kétségtelen, hogy ezt a felfogást világos és határozott formába kellett önteni. Nem arról volt szó, hogy szükségszerûségének felismerésével ezt a kérdést elintézettnek tekintsük, hanem, hogy abból a gyakorlati következtetéseket is levonjuk. Az alábbi kérdésekre kellett válaszolnunk.
1. Szükségesek-e a szakszervezetek?
2. Folytasson-e maga az N. S. D. A. P. szakszervezeti tevékenységet, vagy pedig küldje be tagjait ilyen szervezetekbe?
3. Milyen legyen egy nemzetiszocialista szakszervezet? Mik a mi feladataink és annak céljai?
4. Hogy teszünk szert ilyen szakszervezetekre?
Úgy érzem, hogy az elsõ kérdésre már elõbb válaszoltam. A mai körülmények között meggyõzõdésem szerint a szakszervezetek nem nélkülözhetõk. Ellenkezõleg. Azok a nemzetgazdasági életnek legfontosabb intézményei közé tartoznak. jelentõségük azonban nemcsak szociálpolitikai téren, hanem még sokkal inkább általános nemzetpolitikai téren keresendõ. Olyan népnek az ellenálló ereje, amelynek széles rétegei helyes szakszervezeti mozgalom útján életszükségleteik kielégítéséhez jutnak és emellett nevelésben részesülnek, rendkívüli módon megerõsödik a létért folytatott küzdelmében.
A szakszervezetek mindenekelõtt a jövõ gazdasági parlament (képviseleti kamarák) építõkövei.
A második kérdésre is könnyû válaszolni. Ha fontos a szakszervezeti mozgalom, akkor egyúttal világos az is, hogy a nemzetiszocializmusnak nemcsak elméletileg, hanem gyakorlatilag is állást kell foglalnia ebben a kérdésben. Mindenesetre a "miként" kérdése nehezebben válaszolható meg.
A nemzetiszocialista mozgalom, amelynek végcélja a nemzetiszocialista népi állam megteremtése, egy pillanatig sem hagyhat kétséget afelõl, hogy minden jövõbeli intézményének magában a mozgalomban kell gyökereznie.
Nagy hiba, ha azt gondoljuk, hogy az ember a hatalom birtokában egyszerûen a semmibõl tud bizonyos szervezeteket elõvarázsolni anélkül, hogy meglennének hozzá az eszme tekintetében elõre kiképzett, szükséges emberek. Itt is érvényes az alapvetõ tétel, hogy a gépiesen, hamar megteremthetõ külsõ alaknál fontosabb a lelkület, amely a külsõ vázat betölti. Pl. parancsszóval, diktatórikus úton rá lehet kényszeríteni a vezéri elvet egy államszervezetre, ez azonban csak akkor lesz élõ szervezetté, ha a legkisebb-bõl maga fejlõdött ki lassanként a kiválasztás állandó törvénye szerint, és az élet rideg valóságának a szem elõtt tartásával évek hosszú során át tett szert arra a vezéri anyagra, amely ennek az elvnek a gyakorlati keresztülviteléhez szükséges.
Ne képzelje senki, hogy lehetséges egyszerûen egy aktatáskából új állami alkotmányt elõhúzni, és ezt egyszerû parancsszóval életre hívni. Ilyesmit meg lehet ugyan kísérelni, de az eredmény nem lesz életrevaló, hanem leggyakrabban halva született gyermek. Ez engem a weimari alkotmány megszületésére emlékeztet és egyben arra a kísérletre, amellyel a német népnek az új alkotmánnyal egyidejûleg új zászlót is akartak adni, noha az népünk utolsó ötven évi történelmével semmi néven nevezendõ összefüggésben nem állott.
A nemzetiszocialista államnak is óvakodnia kell az ilyen kísérletezésektõl. Ez az állam egykor szintén meglévõ szervezetekbõl nõ majd ki. Annak a szervezetnek már eleve méhében kell hordoznia a nemzetiszocialista életet, hogy egykor egy élõ nemzetiszocialista állam alapjait vethesse meg.
Amint már hangsúlyoztam, a gazdasági kamarák sejtjei a különbözõ gazdasági érdekképviseletekben, így elsõsorban a szakszervezetekben jelentkeznek. Ha azt akarjuk, hogy a késõbbi érdekképviselet és a központi gazdasági parlament nemzetiszocialista intézmény legyen, akkor ezeknek a fontos sejteknek is a nemzetiszocialista eszme és felfogás hordozóivá kell lenniük. A mozgalom intézményeit át kell vinni az államba, mert az állam a semmibõl nem képes megfelelõ intézményeket elõvarázsolni, hacsak nem akarja azt, hogy ezek élettelen képzõdmények maradjanak.
Már a legfelsõbb szempont is azt kívánja, hogy a nemzetiszocialista mozgalom a saját szakszervezeti tevékenység szükségességére helyezkedjék. (Ez már csak azért is fontos, mert mind a munkaadók, mind a munkavállalók valóban közös keretbe illeszkedõ nemzetiszocialista nevelése nem lehetséges elméleti tanfolyamok, felhívások vagy figyelmeztetések útján. ) Vele és általa kell a mozgalomnak az egyes nagy gazdasági csoportokat nevelni és nagy szempontok tekintetében egymáshoz közelebb hozni. Ilyen elõmunkálatok nélkül egy valóban egyedülálló népközösség képzõdésébe vetett hit puszta ábránd marad. Csak a mozgalom nagy, világnézeti eszméjéért folytatott harc képes lassanként azt az általános irányzatot megteremteni, amely egykor belsõleg megalapozott és nemcsak külsõségeiben jelentkezõ irányzatot jelent.
Ezek szem elõtt tartásával tehát a mozgalomnak nemcsak helyeselnie kell a szakszervezeti gondolatot mint olyant, hanem tagjai összességének gyakorlati tevékenység útján kell a szükséges nevelést megadnia.
A harmadik kérdésre a felelet a fentiekbõl folyik.
A nemzetiszocialista szakszervezet nem az osztályharc, hanem az érdekképviselet szerve. A nemzetiszocialista állam nem ismer "osztályokat", hanem politikai szempontból csak teljes és azonos jogú, de egyben azonos kötelességû polgárokat, továbbá ezek mellett állami illetõséggel bírókat, akiknek azonban állampolitikai tekintetben semmi joguk sincsen.
A szakszervezet nem osztályharcra hivatott alakulat, hanem csak a marxizmus nevelte belõle saját osztályharcának eszközét. Ez kovácsolta belõle azt a gazdasági fegyvert, amelyet a nemzetközi zsidó a szabad független államok gazdasági alapjának, nemzeti iparának és nemzeti kereskedelmének elpusztítására használ, és amelynek hatása a nemzetközi pénzzsidóság szolgálatában a szabad népek rabszolgasorba jutásához vezet.
Ezzel szemben a nemzetiszocialista szakszervezet a nemzeti gazdasági élet bizonyos csoportjához tartozó résztvevõinek szervezeti egyesítése útján maga emeli a nemzeti gazdaság biztonságát, és öregbíti annak erejét. Közben meggátolja azokat a lehetetlen állapotokat, amelyek végsõ kifejlõdésükben magára a nemzeti néptestre hatnak rombolóan, csökkentik a népközösség, ezzel egyben az állam erejét és nem utolsósorban okozói a közgazdaság betegségének és pusztulásának.
A nemzetiszocialista szakszervezet számára azonban a sztrájk nem a rombolás és a gazdasági termelés megrázkódtatásának az eszköze, hanem a termelés emelésére és folyamatosságára szolgáló eszköz. Segítségével gátolja meg azokat az állapotokat, amelyek társadalomellenes jellegük következtében a közgazdaság termelõképességét és ezen keresztül a köz létérdekét veszélyeztetik.
A nemzetiszocialista munkavállalónak tudnia kell, hogy a nemzeti gazdaság virágzása saját egyéni anyagi jólétét jelenti.
A nemzetiszocialista munkaadónak pedig azt kell tudnia, hogy munkásai boldogsága, ezek elégedettsége saját egyéni jólétének és fejlõdésének képezi elõfeltételeit. A nemzetiszocialista munkások és a nemzetiszocialista munkaadók a népközösség megbízottai és ügyvivõi.
Éppen ezért a nemzetiszocialista szakszervezet számára a sztrájk olyan eszköz, amelyet addig szabad felhasználni, amíg a nemzetiszocialista népi állam meg nem alakul. természetesen ez az állam a munkaadók és a munkavállalók két nagy csoportjának (a termelés csökkentésén keresztül a népközösségre ártalmas) tömegharca helyébe mindenki jogának biztosítását és megvédését kell átvennie. A gazdasági kamaráknak az lesz a kötelességük, hogy mûködtessék a nemzeti gazdaságot, és meggátolják az azokban kárt okozó hiányokat és hibákat. Amit ma milliók harcával kell kiverekedni, azt majdan az érdekképviseleti kamarák és központi gazdasági parlament lesznek hivatottak elintézni. Ennek következményeként a vállalkozók és munkások nem fogják erejüket bérharcokban elfecsérelni és ezzel mindkettõjük gazdasági létét veszélyeztetni, hanem a problémákat közös erõvel, magasabb helyen oldjak meg, ott, ahol a népközösség és az állam érdeke játssza a fõszerepet.
Mert itt érvényesülnie kell annak a vaserejû alapelvnek, hogy elõször a haza, és csak azután a pártérdek.
A nemzetiszocialista szakszervezet feladata, hogy a céltudatos nevelés és elõkészítés munkáját elvégezve, megvesse népünk és az állam megtartását és biztonságát szolgáló közös munkásság alapját, amelybõl mindenki a veleszületett és a népközösség által kiképeztetett tehetségével, erejével vegye ki részét.
A negyedik kérdés hogyan teszünk szert ilyen szakszervezetre látszott annak idején a legnehezebbnek.
Általános igazság az, hogy könnyebb egy új alapítást szûz területen végrehajtani, mint olyan régi területen, ahol már vannak hasonlók. Olyan helyen, ahol egy bizonyos szakmabeli üzlet még nincs, könnyebb ilyet alapítani. Nehezebb akkor, ha hasonló vállalat már van ott, és legnehezebb, ha olyan körülményekkel állunk szemben, amelyek csak egyetlenegy létezését engedik meg. Ebben az esetben ugyanis az alapítók egyrészt az elõtt a feladat elõtt állanak, hogy megalapozzák saját új üzletüket, másrészt létük biztosítása érdekében a kérdéses helyen már létezõt is meg kell semmisíteniük.
Más szakszervezetek mellett nemzetiszocialista szakszervezetnek semmi értelme sincs. A nemzetiszocialista szakszervezetnek saját kizárólagossága szükségességének tudata mellett át kell itatva lennie a világnézeti elhivatottságába vetett hittõl, ebbõl eredõen pedig a hasonló, vagy ellenséges egyesülésekkel szembeni türelmetlenségtõl. Nincs helye egyezkedésnek, vagy a rokon törekvésekkel szembeni kompromisszumnak, egyedül az abszolút és kizárólagos jog fenntartásának.
Két út volt, amelyen ehhez a fejlõdéshez eljuthattunk.
1. Alapíthatunk saját szakszervezeteket, hogy azután lépésrõl lépésre vegyük fel a harcot a marxista szakszervezetekkel szemben. A másik:
2. Be kell nyomulnunk a marxista szakszervezetekbe, és ezeket magukat igyekszünk az új szellemmel átitatni, és egyben az új gondolatvilág eszközévé átformálni.
Az elsõ út ellen a következõ meggondolások szóltak: pénzügyi nehézségeink abban az idõben még nagyon nagyok voltak, és a rendelkezésre álló eszközeink is teljesen jelentéktelenek. A lassanként fokozódó infláció annyira megnehezítette a helyzetet, hogy a szakszervezetek a tag számára alig-alig biztosíthattak volna anyagi elõnyt. Ha ebbõl a szempontból vizsgáljuk a dolgokat, a munkásnak abban az idõben semmi érdeke sem fûzõdött ahhoz, hogy valamelyik szakszervezet tagja legyen. Maguk a már meglévõ marxista szakszervezetek is összeomlás elõtt állottak, és Cuno úr zseniális Ruhr-akciója mentette meg õket. Ennek révén milliók hullottak a szakszervezet ölébe. Ezt az ún. "nacionalista" birodalmi kancellárt a marxista szakszervezetek megmentõjének nevezhetjük.
Ilyen gazdasági lehetõségekkel annak idején mi nem számolhattunk. Azonban senkit sem csábíthatott az olyan szakszervezet, amely a maga pénzügyi tehetetlenségénél fogva a legcsekélyebbet sem nyújthatta volna. Másrészt nagyon kellett õrizkednem attól, nehogy az ilyen új szervezetben csak a kisebb-nagyobb akarnokok menedékét teremtsem meg. Általában véve a személyi kérdés nagy szerepet játszott. Annak idején egyetlenegy olyan egyént sem ismertem, akire ennek a hatalmas feladatnak a megoldását rábízhattam volna. Aki abban az idõben a marxista szakszervezeteket tényleg romba döntötte volna, hogy a pusztító osztályharc ez intézményének romjain a nemzetiszocialista szakszervezeti gondolatot juttassa gyõzelemre, annak népünk legnagyobb férfiai között lenne a helye. Szobrának egykor a regensburgi Walhallában kellene hirdetnie nagyságát az utókor számára.
Tévedés volna e tekintetben arra hivatkozni, hogy a nemzetközi szakszervezetek is csak átlagemberekkel rendelkeznek. Ez valójában semmit sem mond, mert amikor azokat alapították, e téren még egyáltalán semmi sem létezett, ezzel szemben a nemzetiszocialista mozgalomnak ma egy régi, hatalmas, a legapróbb részletekig kiépített szervezettel kell a harcot felvennie. A gyõzelem feltétele azonban, hogy a támadó zseniálisabb legyen, mint a védekezõ. A marxista szakszervezeti várat manapság ugyan közönséges zsiványok kormányozzák, a támadáshoz azonban mégis erõs akaraterõre, lángeszû képességekre van szüksége annak a nagy szellemnek, aki azt irányítja. Hogyha ilyen nagy szellem nincs, akkor célszerûtlen a sorssal hadakozni, és esztelenség meg nem felelõ pótlékkal kísérletezni. Itt igazán szem elõtt kell tartani azt az igazságot, hogy az életben gyakran jobb valamely dologhoz egy ideig nem nyúlni, mint azt csak félig-meddig vagy pedig rosszul elkezdeni.
A nemzetiszocialista mozgalom ma nagy harcának kezdetén áll. Nagyrészt ki kell egészítenie és teljessé tennie világnézeti elgondolásait. Egész erejét nagy eszméinek a megvalósítására kell fordítania. Eredményt csak akkor várhatunk, ha mindenét e harc szolgálatába állítja. Minél inkább a politikai harcra tudjuk összpontosítani mozgalmunk egész erejét, annál elõbb számíthatunk minden vonalon sikerre; minél inkább elaprózzuk magunkat a szakszervezeti, telepítési és hasonló kérdések feszegetése által, tevékenységünknek annál kisebb lesz a haszna az egész nagy mû számára. Könnyen megtörténhetnék, hogy szakszervezeti meggondolások irányítanák a politikai mozgalmat, ahelyett, hogy a világnézet kényszerítené a szakszervezetet korlátai közé. Igazi elõny mozgalmunk, valamint népünk számára a nemzetiszocialista szakszervezeti mozgalomból csak akkor származhat, ha ezt a mozgalmat a nemzetiszocialista eszme világnézetileg már annyira átitatta, hogy teljesen kizártnak tekinthetõ a marxista nyomokra tévedés veszedelme. Ne felejtsük el, hogy olyan nemzetiszocialista szervezet, amely hivatását csak a marxista szakszervezetekkel való versengésben látná, rosszabb a semminél. A marxista szakszervezetekkel szemben a harcot nemcsak szervezeti, hanem eszmei alapon is fel kell vennie, azaz az osztályharc és osztálygondolat megsemmisítõjeként és a hivatásszerû érdekek védelmezõjeként kell fellépnie.
Mindezek a szempontok annak idején és még ma is a saját szakszervezetek alapítása ellen szólnak mindaddig, amíg nem tûnik fel az az egyéniség, akit a sors e kérdés megoldására rendelt.
Ezek szerint tehát csak két lehetõség maradt hátra számunkra: vagy azt kellett párttagjainknak ajánlanunk, hogy lépjenek ki eddigi szakszervezetükbõl, vagy bennmaradva, ott lehetõleg romboló tevékenységet folytassanak.
Nagy általánosságban én ez utóbbi megoldást ajánlottam. Különösen 1922 23ban lehetett ezt minden további nélkül megtenni, mert akkor az a pénzjárulék, amelyet a szakszervezet, az infláció idején ifjú mozgalmunk még nem túlságosan nagyszámú tagjától beszedett, a semmivel volt egyenlõ. Ezzel szemben sokkal nagyobb kárt okoztak a marxista szakszervezetek kebelében tagjaink, mert e szakszervezetek legélesebb bírálói és egyúttal rombolói voltak.
Minden olyan kísérletezést visszautasítottam, amelyek méhükben hordozták sikertelenségüket.
Gonosztettnek tekintettem volna azt, ha mi a munkások oly nehezen, véres verejtékkel megszerzett filléreibõl valamit is elvettünk volna olyan intézmény számára, amelynek saját tagjaival szembeni hasznosságáról nem voltam teljes mértékben meggyõzõdve.
Hogyha valamely új párt egy szép napon ismét eltûnik, akkor ez aligha jelent kárt, hanem inkább hasznot. Senkinek sincs joga emiatt panaszkodni, mert amit az egyén egy politikai mozgalomnak ad, azt már eleve azzal a tudattal teszi, hogy el is veszítheti. Aki azonban szakszervezetnek fizetett, annak joga van az ellenszolgáltatás követelésére. Ha e szolgáltatás nem történik meg, akkor a szervezet alapítói csalók, de legalábbis könnyelmû emberek, akiket felelõsségre kell vonni.
Ez alapon cselekedtünk mi is 1922ben. Mások látszólag jobban értettek a dolgokhoz, és szakszervezeteket alapítottak. Ezek a mi hibás és korlátolt felfogásunk látható jeleként vágták fejünkhöz szakszervezeteink hiányát.
Nem tartott azonban sokáig, és ezek az új alapítások ismét eltûntek, úgyhogy végül is az eredmény ugyanaz lett, mint nálunk, csak azzal a nagy különbséggel, hogy mi sem önmagunkat, sem másokat nem csaptunk be.

Index

HOME