Harcom Mein Kampf Adolf Hitler

Harcom

ADOLF HITLER

Az erõs önállóan a leghatalmasabb!

Az elõbbiek során a német népi egyesülések munkaközösségérõl tettem említést. E helyen egészen röviden foglalkozni kívánok ezeknek a munkaközösségeknek a kérdésével.
Munkaközösség alatt általában azoknak az egyesületeknek a csoportját érti amelyek a munka megkönnyítése céljából bizonyos kölcsönös viszonyba lépni. Kisebb vagy nagyobb mérvû közös vezetésben állapodnak meg és közös akciók hajtanak végre. Már ebbõl is kétségtelenül kitûnik, hogy csak olyan egyesületek szövetségekrõl és pártokról lehet szó, amelyeknek céljai és útjai nem nagy különbözõk. Azt állítják, hogy ez mindig így van. Az átlag polgárra éppen annyira örvendetesen, mint megnyugtatóan hat annak tudata, hogy az ilyen egyesületek miközben ilyen munkaközösségben egyesülnek egymásban végre felfedeztél közös összekötõ kapcsokat, és lerombolták a válaszfalakat. Emellett általában az a meggyõzõdés is uralkodik, hogy egy-egy ilyen szövetkezés óriási erõsödést jelent és hogy az egyébként gyenge kis csoportok ezáltal hatalommá válnak. Ez természetesen legtöbbször nagy tévedés! Érdekesnek és nézetem szerint e kérdés megítélése szempontjából fontosnak tartom, hogy világosságot derítsünk arra, miként alakulnak az ilyen egyesülete szövetségek és hozzájuk hasonlók, amelyek valamennyien azt állítják, hogy egy cél felé törekszenek.
Az ésszerû az lenne, ha egy célért csak egy egyesület harcolna, és hogy az azon cél felé ne több egyesület egyengesse az utat. Két okra vezethetõ vissza, hogy még sincs így. Az egyik okot majdnem tragikusnak nevezhetem, míg a másikat, emberi gyöngeségbõl eredõ gyarlóságnak.
Hogy nemcsak egy egyesület küzd egy bizonyos feladat megoldásáért, annak tragikus oka a következõ: minden nagyvonalú tett a földön általában az emberek millióiban már régen szunnyadó kívánságnak, sokak vágyódásának a kielégülését jelenti. Igen! Gyakran megtörténhetik, hogy évszázadok telnek el pusztán forró vágyakozásban, mert a népek csak sóhajtani tudnak a meglevõ állapotok elviselhetetlensége felett, anélkül azonban, hogy a vágyuk beteljesednék. Népek, amelyek ilyen szükségben nem találják meg a kivezetõ utat, tehetetlenek. Ezzel szemben egy nép életerejét és életrevalóságát az bizonyítja legjobban, ha a sors e nagy kényszerbõl való megszabadulás, a keserû szükség megszüntetése, vagy a bizonytalanná vált nyugtalan lelkek megnyugtatása céljából olyan embert ajándékoz neki, aki meghozza a megoldást. Az úgynevezett korszakalkotó kérdések lényegében rejlik, hogy sokan érzik magukat elhivatottnak. A sors maga is nyújt bizonyos választékot, hogy azután az erõk szabad játékaként végeredményben az erõsebbnek, a tehetségesebbnek biztosítja a gyõzelmet, és arra bízza a kérdés megoldását.
Ha tehát különbözõ csoportok különbözõ utakon azonos cél felé törnek, akkor ezek mihelyt tudomást szereznek hasonló törekvésekrõl, útjuk minemûségét alaposabb vizsgálat tárgyává teszik, azt lehetõség szerint megrövidítik és a legnagyobb erõfeszítések árán is megkísérlik, hogy gyorsabban érjék el kitûzött céljukat.
Az ilyen versengésbõl az egyes harcosok kiválasztódása áll elõ, és az emberiség sikereit nemegyszer azoknak a tanulságoknak köszönheti, amelyeket korábbi, kudarcba fulladt kísérletekbõl vont le.
Az elsõ pillantásra így tragikusnak tetszõ szétforgácsolódásban felismerhetjük azt az eszközt, amely végül a legcélravezetõbb.
A történelem is, ha évszázados harcok árán, de mindig a legjobbat helyezi az élre. A német hegemónia két ellenlábasa, Ausztria és Poroszország közül végül ha súlyos testvérharc árán is Poroszország került ki gyõztesként, mert a német császári koronát nem a Párizs elõtti harcokban, hanem Königgrätz csatamezején szerezték meg a birodalom számára.
Ne panaszkodjunk tehát, ha különbözõ emberek törnek azonos célok felé. Így ismerik fel az erõsebbet és gyorsabbat, így lesz gyõztes a valóban elhivatott.
De másik oka is van annak, hogy a népek életében gyakran azonos szellemû mozgalmak látszólag azonos cél felé, különbözõ utakon haladnak. Ez az ok azonban nemcsak hogy nem tragikus, hanem egyenesen szánalmas. Az irigység, a féltékenység, a nagyravágyás és tolvaj jellem szomorú keverékében gyökerezik, amelyet az emberiség egyes egyedeiben sajnos oly gyakran tapasztalhatunk.
Mihelyt olyan ember tûnik fel ugyanis, aki népe szükségét felismeri, fényt derít a betegség lényegére, és komolyan megkísérli a gyógyítást, célt tûz maga elé és megválasztja e cél felé vezetõ utat, akkor egyszerre a kisebb és legkisebb szellemek felfigyelnek és nagy buzgalommal kísérik az embernek a nyilvánosság figyelmét magára irányító tevékenységét. Úgy járnak ezek az emberek, miként a verebek látszólag teljesen érdektelenül, a valóságban azonban teljesen felcsigázva , lesik a darab kenyeret találó szerencsésebb társukat, hogy egy óvatlan pillanatban azt tõle elraboljak. Elég, hogy valaki új útra lépjen ahhoz, hogy a lézengõk sokadalma konokul szaglásszon az út végén esetleg elérhetõ falat után. Mihelyt megállapítják, hogy merre érhetõ el a húsosfazék, rögtön felkerekednek, hogy lehetõleg a rövidebb úton hamarább juthassanak el a célhoz.
Ha azután az új mozgalmat megalapítják, és ez kidolgozta programját, akkor elõkerülnek az ilyenfajta emberek, és azt állítják, hogy õk ugyanazért a célért harcolnak. Arra nem kaphatók, hogy egy ilyen mozgalom soraiba álljanak és elismerjék annak elsõbbségét, hanem egyszerûen ellopják kész programját, és annak alapján új pártot alapítanak. Emellett elég szemtelenek ahhoz, hogy a gondolkodásra lusta kortársaikkal elhitessék: õk már jóval korábban ugyanazt akarták, mint az a másik mozgalom. Nem ritkán sikerül is nekik magukat jobb színben feltüntetni, ahelyett, hogy közmegvetésben volna részük. Vagy talán nem nagy arcátlanság kell ahhoz, hogy olyan feladatot, amelyet más valaki írt zászlajára, kisajátítson és azután külön úton járjon? Különösen akkor mutatják ki ezek az alakok foguk fehér amikor õk, akik a szétforgácsolódást új alapításukkal elõidézték, a leghangosabban beszélnek az egyesülés és egység szükségességérõl, ha arról gyõzõdnek meg, hogy az ellenfél indulási elõnye már behozhatatlan számukra.
Ilyen elõzmények rovására írható az úgynevezett "népi" erõk szétforgácsolódása.
Természetesen a népinek nevezhetõ csoportok, pártok stb. képzõdése 1918-19-ben a dolgok természetes következménye volt anélkül, hogy ezért a vezetõ csak a legkisebb mértékben is okolhatnánk. Ezek közül az N. S. D. A. P. került gyõztesen. Az egyes alapítók nyílt becsületessége a legragyogóbb módon akkor nyert beigazolást, amikor csodálatra méltó elhatározással úgy döntöttek, hogy erõsebb mozgalom érdekében, saját kevésbé sikeres egyesületüket feloszlatják feltétel nélkül csatlakoznak ahhoz.
Különös mértékben vonatkozik ez a megállapításom az akkor Nürnbergben székelõ Német Szocialista Párt vezetõjére, Georg Streicher tanítóra. A mozgalom ez idejébõl alig jegyezhetõ fel valami szétforgácsolódás. Az akkori becsületes emberek becsületes szándéka éppen olyan nyílt, egyenes, mint õszinte munkát eredményezett. Az, amit ma népi "szétforgácsolódás"-nak nevezünk, létét az itt említett okoknak köszönheti. Nagyratörõ férfiak, emberek, akiknek soha sincs elgondolásuk, még kevésbé önálló célkitûzésük nem volt, egyszerre "elhivatottságot" éreztek magukban abban a pillanatban, amikor a Nemzeti Szocialista Német Munkáspárt sikere feltartóztathatatlanul bekövetkezett.
Egyszerre programok nõttek ki a földbõl, amelyeket maradék nélkül a mieinkbõl írtak ki, tõlünk kölcsönzött eszmékért harcoltak, célokat tûztek ki, amelyekért ; már évek hosszú sora óta harcoltunk, és olyan útra léptek, amelyen a Nemzeti
Szocialista Német Munkáspárt már régen kitûzött célja felé haladt. Mindenféle eszközzel megkísérelték annak megindokolását, hogy az N. S. D. A. P. régi fennállása dacára miért kellett új pártot alapítaniuk, de minél nemesebb okokra hivatkoztak, annál valószínûtlenebbül hatottak ezek a frázisok.
Valójában egyszerûen indoka volt ezeknek az új alapításoknak: alapítóik személyes nagyravágyása, amely arra késztette õket, hogy olyan szerepet játsszanak, amelyhez törpe egyéniségük semmi egyébbel nem járult hozzá, mint az a hidegvérrel, amellyel szemrebbenés nélkül tudták mások eszméit kisajátít ; anélkül, hogy meggondolták volna, hogy ezt a polgári életben lopásnak minõsít Az úgynevezett munkaközösségekbe való tömörülést mindig a célszerûség szempontjából kell megítélnünk. Emellett sohasem szabad szem elõl tévesztenünk egy alapvetõ igazságot.
Munkaközösségek alapításával gyönge egyesületek nem lesznek erõsekké, nemegyszer bekövetkezhetik az erõsebb egyesület gyöngülése. Téves az a felfogás hogy gyönge csoportok egyesítésébõl erõtényezõ keletkezik. Mert a tapasztalat mutatja, hogy a többség minden alakja minden körülmények között a butaság és gyávaság melegágya lesz, és hogy az egyesületek sokaságát, mihelyt egynél több vezetõség irányítja azt, a gyávaságnak és gyöngeségnek szolgáltatják ki. Emellett ilyen szövetkezésnél az erõk játékát lehetetlenné teszik, a legjobb kiválasztódást eredményezõ harcot megszüntetik, és ezzel megakadályozzák az egészségesebb erõsebb végsõ gyõzelmét. Ilyen szövetkezések tehát a természetes fejlõdés ellenségei. Többnyire akadályozzák, semmint elõbbre viszik annak a kérdésnek a megoldását, amelyért harcolnak.
Megvan a lehetõsége annak, hogy tisztán célszerûségi okokból egy mozgalom, amely a jövõt tartja szem elõtt, egészen rövid idõre szövetkezzék és esetleg talán közös lépéseket is tegyen. Ennek azonban semmi szín alatt sem szabad állandósulnia, hacsak nem akar a mozgalom megváltó küldetésérõl lemondani. Mert, ha végérvényesen rászánja magát ilyen szövetkezésre, elveszti a lehetõségét és jogát arra, hogy a természetes fejlõdés szellemében saját erejét kifejlessze, a vetélytársakat legyõzze és gyõzõként biztosítsa a cél elérését.
Ne felejtsük el soha, hogy ezen a világon minden valóban nagy dolog nem koalíciók harcának, hanem mindig egyetlen gyõzõnek az eredménye. A koalíciós eredmények már eredetüknél fogva magukban hordják a jövendõ szétforgácsolódás csíráját, és nemegyszer a már elért eredmény elvesztéséhez vezetnek. Nagy, valóban világrengetõ szellemi forradalmak mindig csak önálló alakulatok titáni küzdelmeként képzelhetõk el, sohasem mint koalíciók vállalkozásának eredménye.
Így mindenekelõtt a népi államot soha nem fogja megteremteni egy népi munkaközösség megegyezéses akarása, hanem csak egyetlen mozgalom mindeneken keresztültörõ sziklaszilárd elhatározása.

Index

HOME